szóval.

Félig-meddig, mondjuk úgy, hogy elköltöztem, (ide: http://szilankosch.blog.hu/ ), fogalmam sincs, hogy ez kit érint, érint-e egyáltalán valakit, mindenesetre én szóltam.

bohóckópiák/1.

Az alfád voltam, te meg az ómegám, gondosan elzárva a dominóim mellé, mert -aztán keresünk egy másik pózt, szerdánként meg majd kitépheted a szívem-, a kártyavárainkat bagzó macskák hordták szét, azóta is pikkszíveket vedlenek, és kárókatonákat öklendeznek be a kisszoba ablakán, behajolt a hold, és nem maradt bennünk elég hidraulika-folyadék, -ami majd az égig-, behajolt a hold, és kirágta a gerincem, -téged meg széthordtak a kurvák-, édesem, konkáv érzés voltál a konvexben, -aztán tovább nyallak, mer' tudod, van az a buddhaízű, krisztusszagú erotika, amivel beleélvezel a számba-, behajolt a hold, és a bögrédbe köpte azokat a bohóc-arcú üstökösöket, -minden fájdalmunk kifordult a húsból-, és nem maradt semmi a vágy száj-padlásán, csak pasztőrözött álmok, üres-szubjektív póktestekben, -pedig szerelmes voltam a jobb felső hármasodba-, vasárnap megígértem, hogy mindig a te elcseszett prométheuszod leszek, -és loptam neked egy doboz gyufát-, ugye emlékszel még, behajolt a hold, hogy kirágja a gerincem, téged addigra széthordtak a kurvák, édesem; azóta is pikkszíveket vedlek, és kárókatonákat öklendezek be a kisszoba ablakán.

'say: you have a better plan'

Mi tele vagyunk üstökössel, bennünk holdak keringenek, és lakik ott valahol egy süket isten, -aki ópiumzajos aggyal tündérmeséket ír a lemondásról-, nekünk nem maradtak hepiendjeink a margó szélén, nincsenek alternatív befejezések, nincs bé-terv, nekünk nincs semmink, ezek csak csóva nélküli üstökösök, és ott bennünk az a süket isten; és akkor este kiszámoltuk, tételesen, hogy a szerelem, az csak űrtartalom, de soha nem távolság.

everything's ok.

Húzunk pár vonalat, mintha számítana, légvonalban mérjük ki a távolságot, két váll között a konyhakövön, mert ott sosincsenek igazi terek, idők, kontinuumok, nem mintha számítana, azt mondod, jó lenne most meghalni, helyeselek, akkor dögölj meg, rajzolunk pár ellipszist, és úgy teszünk, mintha azonos pályán mozognánk, aztán bent hagyod a kezed a darálóban, és csak nevetünk majd rajta, -mintha azonos pályán mozognánk-, persze nem, ez megalkuvás, köztünk már nincsenek légvonalak, vállak, terek, kontinuumok, csak ez az örökös időeltolódás, amiben élünk, aztán bent hagyod a kezed a darálóban, és már nem nevetünk rajta, úgy, mintha azonos pályán mozognánk, csak beletörődünk majd, mint egy törött lávalámpa a piszkos kis csendekbe, valahol ott köztünk, és beleszaladsz a kinti reflektor-zajba, én meg röhögök kínomban, aztán a darálóban hagyom a kezem, és azt mondom, jó lenne most meghalni, vonalakat húzol a homlokomra és helyeselsz, akkor dögölj meg, és én majd szánlak érte, mint egy újra-és-újra összetikszózott porcelán-bohócot nagyanyám polcán, mintha azonos pályán mozogtunk volna, valaha, légvonalban mérjük ki a távolságot, ami sosem volt igazi távolság, addig az egy mondatig, ez még ugyanaz a busz, csak másik körjárat, -mi sosem mozogtunk azonos pályán-, aztán bent hagyod az időt a darálóban, és csak nevetünk rajta, pedig ez már csak megalkuvás, nem mintha számítana, hogy csak szánlak de nem szeretlek, hogy csak szánsz, de nem szeretsz, légvonalban, rajzolunk pár ellipszist, egymás homlokára, és úgy teszünk, mintha azonos pályán mozognánk, aztán bent hagyod a kezed a darálóban, és csak nevetünk majd rajta, pont úgy, ahogy tegnap kellett volna, mert akkor még voltak terek, kontinuumok, vállak és légvonalak, mostmár csak időeltolódás van, meg hangyák, -hangyák basznak a fejemben-.

kgntv dssznnc.

Aztán még hunyorogta magából a rozsdát, amikor jött, aztán amikor nem jött, -az egy halványzöld érzés volt-, és megrepedt bennünk a világ, mint egy ócska, öreg-szagú antiktükör, -én mondtam, hogy a miénk az egy kisbetűs szerelem-, bámultam bele a macskaköves arcába, hogy ömlik át rajta az utcapor, kamionok karamboloztak, és dohos öregasszonyok botlottak meg a kátyús mosolyában, -mesélte múltkor a szomszéd, hogy a hűtőszerelő ott halt meg a lakásában, és még a fasírt is megromlott-, ezek mindig emberöltőnyi távolságok voltak, ott tartottuk őket abban a régi hegedűtokban, -mint a nő, akinek volt egy stroke-ja, a harmadik polcon egy befőttesüvegben-, tele vagyunk tragédiákkal, -úgy jött be utánam a bácsi a boltba, "Évike, baj van", beült közénk a kétségbeesés, egy leharcolt kempingszékbe, és tényleg baj volt, Évike is látta, nem akart nyílni a feles-üveg-, az ő szíve tavalyi-marcipán volt, a hangja meg túllágyult melasz, -túl nagy volt a szökési sebesség, én mondtam, hogy a miénk az egy kisbetűs szerelem-, lenge nyáriruhákat hurcolt magával a szél, némelyik beleszállt a szemébe, és patinásra koptatta az íriszét, úgy élvezett bele a sötétbe, -halványzöld disszonancia-, rosszindulatú daganatokat nyögött át a számba, -"Évike, baj van"-, én mondtam, hogy a miénk az egy kisbetűs szerelem.

so.

Néztük a csonka almafákat; -gyönyörű vagy, mint egy zuhanó repülőgép, mint egy kigyulladt metrókocsi, mint egy nyílt törés- néztük a kék almafákat, - gyönyörű vagy, ahogy egy tüdő tud csak gyönyörű lenni, minden kellemével, bájával, tuberkolózisával-, szerinted meddig bírom majd, az almafákat, és a kezedet a gerincem áramvonalán, -zárlatosak az almafák-, és csak ülsz bazdmeg, ülsz és nézed, és csak ülök bazdmeg, ülök és nézlek, -gyönyörűek vagyunk, mint a tetszhalott szívek, amíg csendben fel nem emésztjük egymást-; itt nincsenek, nincsenek is almafák.

(hogy lehet egy várakozás ennyire értelmetlen, ugye.)

so...

Az önérzetem meg én, körülbelül úgy érezzük egymást, mint egy hajótörött pingvin Hawaii partjain, egy rakás hula-táncoslány ringó csípőjén felejtett szemekkel; csak bennünk nem gyulladnak belső tüzek, -aloha, hülye madár-, bennünk most nem gyullad semmi; hiába voltak a sötétben elszopogatott petróleumlámpák.

so.

Az ő szíve medvecsapda, az ő szemében süketnéma félistenek isszák a félhomályt; mindig beleszeretünk egy kibaszott pillangókisasszonyba.

so.

...a temegén az csomós gyerekhányás egy lila tweed-zakón.
Sokkal messzebb lakom, mint azt néha hinni szeretném, ezek emberöltőnyi távolságok, tudod, az én tévedéseimből lexikonokat lehetne rekeszteni, keményfedeles (el)folyómedreket, merj velem nagyot ugrani valami sárgán foszforeszkáló szakadékba, ahol nadrágkosztümös öregasszonyok és plátói nagy szerelmek öltögetnek nyelveket, bele-bele, bele a szánkba; ez egy váróterem, csupa vakablakból.

-én meg egy anonim-lélekalhoholista vagyok.-

szindrómák.

Terpentint eszik, és prozac-kal tépi fel az elme fekete tündérfüggönyét, -madártávlatból ölel; ezek zárjegy nélküli álmok-, és izotópok rágják a homlokát, hogy beleláss a vágyaiba a koponya börtönrácsain át, mert ott állólámpák fény-fércelik kvázi-közellé a köztünk kóborló időeltolódást, sakktábla van a lelkünk helyén, -a fehér királynő megerőszakolja a feketét-, látod, ott, az ő fejében a hórihorgas magányok is pepiták.

-ez nem a kibaszott hatvanas évek, szivi-.

'you strike stakes of lust through my heart'

Higanymadarakat firkál, kék golyóstollal, kockás füzetekbe, és vénányi-szabadságok véreznek el bennem, amik néha ott ülnek az arcán, az emlékekkel kitömött árkokban és a koszos kis évgyűrűkben, mint azok a bárgyúra fénymásolt örömszerűségek, és néha ott ülök az arcán, kobaltkék nagyestélyiben, összelopott szükségek és letarolt mosoly-romok hordalékaként, a szedatívumoktól elcsitult medrekben, -beletemetlek egy stigmásra simogatott tenyérbe édesem-, délibábosra sírt szemek kergetőznek a csupasz gerinc peremén, a kihűlt pigmentek belevágynak a bőrbe, és kívánnak az olvadó csontok, mint egy utolsóbbnál is utolsóbb dobbanást a boncasztalon felejtett szív, ócska neonfényben, -kívánlak!-, hazug a szája, süket a fülem, hazug a szám, süket a füle, -a szavak üvegkoporsója: tudatlan-boldogság-, higanymadarakat csókol a testre, ólomálmokat gyűjt, kiégett szemgödrökbe, és a füsttel illan kámfor-szagú világűrökké bennem, mint valami silány megsemmisülés, -hányszor ígérsz még semmit nekem-, pasztellkék teliholdak mállanak szét az üres idegekben, csillagok pulzálnak húshideg szkafanderben, és a végleg belém-dermedt sikátorok megtelnek karnyújtásnyi-csendekkel; tudod, lehetnél a szívkatéterem.

memory flash.

Válassz egy új dalt, dúdold el mégegyszer, és én úgy teszek, mintha lennének emlékeim, mintha még őrizném valahol, mintha őriznélek, mintha a bezárt ajtó mögött még égne a villany, -gyilkolják egymást a volfrámok, és technokol-szagú csontvázak szeretkeznek-, válassz egy új dalt, és én úgy teszek, mintha sosem lettek volna úgy-tevések.

suffering.

Ez egy vonszolós nap, a vágyaink elsétálnak egymás mellett, nehéz a levegő, mintha kiöregedett amszterdami prostik ülnének a nyakamban és a csontos-öszvér-lábaikkal fojtogatnának, -szeretleknégyfal-, nem látod be, de, nekem ez az élet túl kevés, ez egy vonszolós nap, amszterdami prostik ülnek a nyakadban, a vágyaink elsétálnak egymás mellett, jó reggelt; a hangod térképeket rajzol a kifordult csigolyákra.

küszöb.

Átlép, a valósághatárokon, hogy csend-puha hiányoktól fekélyes éjszaka legyen, csillagtalan, hogy csak a napból kibelezett holdját nézhesd, ahogy a mellkas finoman barázdált kerítés-lécein átszakad, és pupilla-hideg halállá gerjed a húsban.

-harminc milliampernyi indukált fájdalmat csókolt bele a testbe.-

hatvannyolc lépcsőfok.

Lapszéleken felejtelek, néha, kétdimenziós csatornáiban a szívnek, amin csomókban folynak át a ragacsos esti fények, törékeny, műanyag bordákkal állok a téren, és a szenzorok feladják az érezni akarást, -félrehord a mosolya, aztán zokogunk bent a meleg húgyszagban-, és másodperceket veszítek belőled, ötperces álmok futnak a szivárványhártya mozivásznán, -öt perc múlva az arca mögött már csak kráterek ülnek, kráterek és konstansok-, a látóideg peremén vesztegelsz, -ő egy madame, aki zokog a meleg húgyszagban-, vesztegelek, vagy vesztegetlek, az emlékek piroslámpás negyedében, (vörösen izzó szatén-szalon ahol álarcos álom-aktok lógnak a csillárokon), -én nem tudok csak-testeket megkívánni-, (gyűlölhetnél, mint egy szüntelen tikktakkoló naptárszörnyet, ami időt zabál, és végtelen napokat inhalál a tüdődből), megfeszülsz a test és a lélek között, és vákuum-tereket érzek-és-rohanok át benned, de itt már hamisak a decibelek, és magasak a frekvenciák, egy elbaszott metafora vagyok, egy hajtómű nélküli repülőgép, és lehetnél, egy semmibe futó kifutó-pálya, amin kifutnék, ha tudnám, ki vagyok, vagyok-e én is valaki, nem egy folyton-csak-lehetett-volna, -ő egy madame, aki zokog a meleg húgyszagban-, nézlek és fájok, belefájom magam a csontjaidba; minden rózsaszín, rózsaszín és formaldehid-szagú.

-minden úgy van: mintha volna.-

'somewhere between happy, and total fucking wreck'

Lassú a táj, lassú az érzés, -elesek a tükörképemben-, tudod, néha olyan, mintha a gondolatoknak is idegvégződésük lenne.

so.

Biztató mosollyal tolja eléd a csillogóra-hazudott talpas-poharát, -úgytevések, és elhiszemek kergetőznek a peremén-, becsukod a szemed, mert csak így lesz szép, és sosemelég majd, sosemelég a vágyból, és tettetett vaksággal olvasod egésszé a braille-szerelmeket a járólapról, hanyatt a homlokának; mindig hanyatt egy karcosra hazudott homloknak.

katyvasz.

A számban az álmaival álmodom újra
a szívben repeszek és ott ülnek
ülnek a csendek és ordítanak a percek
a percek peregnek
és felfalnak
és a repeszek
a repeszek csendesek  
-és detonál a szív-
nem forognak a kerekek
a kerekek az agyban
a hangyás képernyőn zizegnek
a vörös fények meg
ízek a szájban
a szájban repeszek és a csendek  
-a csendek detonálnak-
bennem percegsz és nincsenek percek
nincsenek és elélveznek a képek az agyban
peregsz és peregnek meg
dúdol valami csendet
csendet a száj  
-és ordít és ordít és ordít-
és robban
és robban és összeroppan a szív a szájban
valami repeszek remegnek
remeg a szív és rebeg a száj
a pupillák meg
összedőlnek a szívben a tornyok
és egy mosolyt küld postán
mosolyok meg csendek
és ordít az arca
és ordít rajta
az álmaimra meg

majd konszolidáltan új bélyeget nyal.

so.

Vajon mi lenne, ha a csendjeink egyszer csak megkívánnák egymást?

diffúzió.

Defibrillál a reggel,
az arc kialvatlan táj, -csendkikötő-
és tízemeletes nélküledek ülnek rajta
meg ikertornyok és állóórák
-festek egy konzum-mosolyt-
időzített bombák ketyegnek
a tükörben szürreális íriszek
húznak homorú vonalakat és torzókat cipelnek
a megmúltasodott fényévek
-csak álom, hogy vagyok neked-
és hánysz belém (a konzum-mosolyok mellé)
egy eldobható szívet
időzített bombák ketyegnek
és én csak nézlek, és elhiszem
hogy ott nem mi voltunk
az ikertornyok és állóórák
közötti lőtávolság
amikor

a gyorsvonat
lekésett
minket.

tripla-'e'.

csakatiédülpillanat. 

A szétklopfolt belső-szerveim közt flipperezik az idő, váliumhabos foncsorfelhőket dörzsölök ki a szememből, és fülsüketítően kék csendek állnak a téren, állnak és ömlenek, -ömlengek-, ott ülsz a bőrömön és vágyakat csomagolsz színes sztaniolba, nézlek, mint valami agyból-hideg-kínként kilökődő, alkálikék kémiát néz az ember feltódulni a szervezetben, aztán kiszakadsz a pupillákból, és szétfolysz az íriszekben, és nem maradnak szavak utánad, csak ez, ezek az idegtépően kék csendek, ahogy kadmiumsárga történeteket mesélnek, és a vérerek szédelegve nyelik a képzelet minden téged-sejtető színből-színbe-ájulás, szív-bódítóan-bolond narkotikumát.
-Plasztikfehér gyönyörök, és szájban oldódó, eozinzöld pirulák állnak a téren, és egyre csak ordítják, ezt a szerelem-indukált, eszelős érzés-orgiát.-

so.

Színes kis légbuborékokat böffentett fel a túlfeszült pupilla, és mi hajnalban lenyaltuk róla az álmok halhatatlan matériáját.

önfúzió.

Indigókék fáraóhangyák laknak a fejemben. Osztható vagyok kettő és egynegyeddel.

végzár.

Szögbelő; aztán beleáll a menetszélbe, és gyomor-forogva falra akasztja a kibelezett prédát, mint egy kiábrándítóan üres képet valami giccses keret mögött, majd megbánja, és némi érzelem-idegen részvéttel azt mondja: nem.
Bocs, de nem.

choke.

Bekönyököl: olvadnak a csigolyák, és égetett cukrot kaparok a retinámról.
Kényszerből vannak itt a támfalak, és kristályból a csillár, -sorjatörekek a szívben; öngyilkos zsebszösz-herkulesek-, és meg kell torpanni, nehogy pipacsokat hányjak a padlóra.

meg-kell-torpanni.

zéró-koherencia.

...édesednek a szájban a lövegek...

shutter speed.

Hogy közted-köztem a frontlencsén, bemozdul a pillanat (semmibe lógó csendfolyosó); -lenyalja a holdról a pasztellsárgát, és az arcomba köpi-, a most egy elrontott svenk, a holnap lassított felvétel; és ha engem nézel, a film már visszafelé forog.

-Tenyér vagyok a hideg csempén. Puha csempe vagy a hideg tenyéren.-

stuck.

A szemhéjak csukott vécéajtók.
-Valahol csőtörés van, és én érzem, hogy áteresztek.-
(nem sírok, csak gyorsvonat ment a szemembe.)

57/92.

Az ő pupillája már patinásra lett nézve. Álltál, és sosemvolt világokat mozgattál. A két halkuló szemébe vagy azóta is beleemlékezve; egészenörökre.

timed zero.

Csak ülni volna jó, és várni, hogy felemésszen a fotel a másodikon, a második emelet mekkája az a fotel, onnan éppen rálátnál, látnád, hogy az a fal mennyire sárga és mennyire kopott, hogy ha ennél sárgább és kopottabb lenne, a sárgaság és kopottság mögött már nem is lenne több fal, ami ennyire sárga és kopott tudna lenni, számold meg a bordáimat, és mondd azt, hogy most, most örökké van, ebben a rohadt fotelben, és akkor majd elhiszem, és mosolygom, mert nincsenek bennem sem falak, amik kopottak tudnának lenni, mert nincsen bennem semmi, ami sárga tudna lenni, mert nincsen bennem semmi-de-semmi, ami nálam semmibb tudna lenni.

so.

azért valahol, ez a munka tényleg úgy csatakosra szopkodja az agyvelőmet, hogy mire eljutok odáig, hogy írjak, már rég nem is emlékszem miről akartam írni...

so.

Ugyanaz a ketrec, csak volt idő, amikor még fényesebbek voltak a rácsok.

at present.

Kórszagú kisutcákon korzózó, felpüffedt kis álom-csendek vagyunk, -szabadulni vágyom-, és leplezetlen kétségbeeséssel tiprod a lelkem, tiprom a lelked...
-mentális mosolyáramkimaradások.-

blast.

Az ő pucér tükrében pompázni, tettetett daccal, túl vékony jégen, mikor félig lesütött szemekkel még beléd-bele nézel, és meglátod a titkaidat, a titkaiban; -átmenetben-.

Egymásba riannak a lelkek; meleg üvegcserepek ülnek a szájban.

so.

Azt hiszem amikor kettő óra és ötvenhat perc múlva felvinnyog majd az ébresztő, -és feltépi a szemhéjaimat, mint a hirtelen felismerés valami rozsdás konzervdobozt, ami dédnagyanyám spájzában van halálra ítélve, én meg párnát ölelgetve harcolok az életfunkcióimért, majd nem sokkal később sietős léptekkel öklendezem ki magam a hajnalba-, úgy konkrétan az egész világ le fogja szarni, hogy akkor most kialvatlan vagyok, vagy sem.

circus apocalypse.

Jó volna feltrancsírozni. (Mint egy kedves kis gyerekkori emléket.) Kivájni a testből ezt az émelyítően édes érzést, kifacsarni belőle minden csepp melegséget, kilúgozni a bolyhos kis boldogság-maszatokat, amik feltorlódtak az agyban, kiszipolyozni a sejtek sóvárgó tébolyát, kidörzsölni a képzelet pupillákba kábult délibáb-játékát, és ezt a szájban magatehetetlenné zsibbadó, éltetni-akaró-halványkék-ólom-aromát; véresen-kéjesen, de csak félig lemészárolni, aztán a sorsára hagyni egy szívszéli árok partján: álmélkodni talán.
És hátha titokban felnevel egy másik lelket...
Ideglázas eszméletvesztések; csend-üres galaxisok édes kis belesajdulásait hordják szét a vérerek; -lassan elmosódó körforgás.-

És minden odaér, ahol nincs helye, minden célba ér; célba érsz, ott, ahol talán nincs is cél.

pass.

Rózsaszín papírmacskák alszanak a hajában, -fel akarom borzolni, és közben elkenni az arcomat a vállán-, rózsaszín papírmacskák alszanak a hajamban.

(http://www.youtube.com/watch?v=ueUdUvVUu5M)

jóreggeltmoszkva.

A Monaliza kilibben fehér fürdőköpenyben, mosolyog és helózik, nem-mosolygom és helózok, (és azon gondolkodom azóta is, mikor költözött ez ide, meg, hogy mégis hogy a francba nem tud ez fázni), gyújtok még egy cigarettát, aztán átköpök a korláton, hogy könnyítsek a lelkemen, és csendben számolom a mellkasomban dübörgő aritmiát, becsukom a szemem, hogy belül szédüljek bele, -álomszennyes kis valóságok- , odalenn málészájú-rambókisasszonyok tapossák a latyakot, idefenn minden-bájjal-megkent kibaszott kis puttók sorjáznak a hamutálban, fel-felsikkantva, hogy tűz!, és színes rajzszögeket csúzliznak a szívembe, és én nem értem, csak hebegek, hogy -ezt most miért?-.
Szar ez a nap.

langolier.

Rövid-poklok, lapos-apokalipszisek rezegnek a levegőben, és mintha rongyos mosogatószivacs-kolóniák moslék-piknikeznének a testben, a megfáradt akarat, életlen arcok szétszakadt idomait férceli össze az emlékekben, -víz alá nyomják a fejed-, ne aggódj, csak csukd be a szemed, vigyázok rád, minden rendben, képzeld el a rádfeszülő bőr kegyetlen selymét, a rádhajló szemhéjak iszonyú csendjét, és ahogy rommá-markolnak a kíváncsi kezek, -a szív túl mohó-, ezek tizedmásodpercek, és mielőtt megfulladnál, semmivé tapsolom benned a világot; mostmár széttéphetsz, csak aztán bánd meg, mert te sem vagy, mert mi nem vagyunk, csak amolyan érzelgős-langolierek...

smash.

Repedt borospoharak ücsörögnek a kád szélén; olyanok vagyunk, mint egy megakadt harmonikaajtó.

so.

...és kiesek a testemből; csak egy elmaszatolt sóhaj vagyok a szájon, csak egy szőnyegbe taposott cigarettacsikk, csak egy eltapsolt bárcsak.

attitűd.

Olyan vagyok, mint egy színáteresztő lepkeháló.
Olyan vagyok, mint egy szíváteresztő lepkeháló.

négyszázötvennégy.

Nyúlik a sötét; lenyelt repeszek szaggatják a zsigereket, és csend-áteresztenek az ablaküvegek; én is csak egy tenyérlenyomatnyi-semmi vagyok.

memory flash.

Hogy az idő csak telik, de nem múlik, erről beszéltem, ilyen örökkék és sohák között lenni, mindig ugyanazon a pengeélen; átmenetben.
Akkor-és-ott nekem nagyon kellett, hogy összetörj, mert annyira szerettem élni, akkor még annyira szerettem élni, hogy inkább beleugrottam volna előled a sötétbe.

[Kínos csendek ülnek a fejemben; múlni kezdett az idő.]

cinóber.

A boldogság csak egy felhasított légvár.
-magasztos, semmiből-semmibe ugrás-.
És, hogy felfogd a zuhanást, tarka papírrepülőket hajtogatsz a szívem alá.

[és téped a rostokat, és feszíted a kamrát.]

so.

A pszeudo-konformista kurva anyját annak, aki kitalálta azt az idegölő rövidítést, hogy buék.

dilemma.

Halványzöld mosolyokat hazudok az arcába, és közben nem tudom, hogy kívülről fájok befelé, vagy belülről fájok kifelé.

aprócsalódások.

Valamiféle csendes befelé-kábulás.
Várakozás, lemondás.
Maga-magát ismétlő, spirális-haláltánc.

nincs.

Egy asztal két végén, polárkék-porcelán csészék vagyunk, csordulásig, és elefántokat hajigálunk egymás felé, szemérmesen nyögve a viszontlátások idealizált mámorát, -fantomfájdalom-, nincseket nyalsz a homlokomra és nincsekkel váglak szájba, nincseket látsz és nincseket álmodok, nincseket ütsz és nincseket fájlalok, nincseket kérdezel és nincsenek válaszok, csészék vagyunk-nincsek vagyunk; mint a pupillákba dermedt tükörképek, csorbulásig. 

sucker love.

...és a szánkon kihabzó novocain-tabletták utáni analgikus kardio-flashek közepette se felejtsük el, kedves barátaim, hogy a szerelem mindig hülyefaszt csinál belőlünk...

silence.

[nem akarni testet adni neki, nem akarni nevén nevezni, csak élvezni a körvonal-nélküliségét, ezer ilyen érzéshez ezer életet kívánni még, és majd' beledögleni mindbe.]

chasm.

Felrobban a kvarcüveg; halogéngömböket izzanak-és-izzadnak a csillagok, hogy felülírják az ésszerűség határait.

numbness.

...de majd fellegvárakat építünk a csikkjeimből, ha elmúlt ez a belső hullamerevség, ez a szétklopfolt űr, az álom-roncsokat dédelgető szemhéjak alatt, a kiégett pupillákban és íriszekben, a sejtekben, az idegekben, hogy ott vagy a zsigerekben; mint valami skizoaffektív zavar a fejekben, zavar a fejemben...

kilenc.

Ez körfolyosó-romantika; kétirányú féreglyuk a szívem, és a téridőbe lőtt, dimenziónyi sebekbe varasodó ámorok csikkeket nyomnak el a homlokomon.

lek.

Ez is egy bazdmegnap, talánha-és-bárcsakokba tömörült boldogszomorúságok vannak a levegőben, úgy evickélnek át rajtad, súrolva a tüdőlebenyeket, rángatva a hörgőket, hogy kisóhajtozva nyálkás-(v)érző uszonyaikkal csapják ketté a habzószájú szelet, az agyad és a szíved közt tátongó űr szűkülő-szűkölő vákuumterében levitáló szerelem-impulzusok öngyilkos megsokszorozódása ez (titokban, szemlesütve), ami elszorítja a torkod, amitől tarkóbizsergős és gyomorcsiklandós leszel, közben persze felengednek a hangszálaid, ez valahogy így törvényszerű, hogy kész legyél, hogy kész lehess majd a rossz helyen, rossz időben kiordítani magadból, mielőtt szétfeszít.
Ilyen lehet, ez lehet nem tudni többnek lenni ennél, nem merni közelebb lenni ennél, és nem merni kimondani semmit, ami többnek tudna akarva lenni ennél.

[Virágoznak a gömbrágók, és -nekem nem kéne ezt éreznem- billogok barkóbáznak egy csíkos szatyorban.]

iksz.

Hogy akkor most mégis ki a faszt áltatunk.

sóhaj-sóhaj.

Márpedig én szerettem pénztárca nélkül élni. Sőt. Életem legszebb húsz éve az a húsz év volt, amit pénztárca nélkül éltem le. Pénztárca nélkül, páratlan zokniban.

telik.

Az a szörnyű az egészben, (gondolok itt az aludni-nem-tudásra), hogy végignéztem az ezótévé adását, ismerjük ugye, jósok-látók-médiumok, nagyon entellektüel, és csak egy telefon az egész, máris készségesen kiműtik az ember gerincét...az egész gerincét... időm sem volt feleszmélni, már jött gyors egymásutánban három nem-tudom-mire-véljem sorozat, (bár mi tagadás, a színészgárdát tekintve a dzseniferlávhjuitt-ot főszerepeltető, drámasorozatként aposztrofált színtelen-szagtalan szappanlé mellbedobással győzött, mert dzseniferlávhjuitt melleire alapozva majdnem mindent emberi fogyasztásra alkalmassá lehet tenni), és mivel mazochista jellem vagyok, nem elégedtem meg ennyi gyötrelemmel egy hajnalra, tágra nyílt csipákkal, fintorogva izgultam-ill.-undorodtam végig a babavilágot, az első percétől a legutolsóig, ami csak arra volt amolyan kísérlet-számba menő, de kiváló önbizonyítás, hogy már bőven elég képernyőn át meglátnom valami nagyfejű, gügyögő-nyáladzó kis szörnyeteget, a biológiai órám, és a (valószínűleg nem létező) anyai ösztöneim máris sikítva rohannának át az első szembeszaladó üvegajtón, beleölelkezve egy késdobáló egész eszköz-arzenáljába, csak soha ne kelljen egy ilyen odaátlényt hallani-látni-szagolni... és persze, van ez a vers éjfélkor dolog, így majdnem öt óra magasságában, (egy kicsit vátdöfákk), szóval a hajnali műsorsáv legdekadensebb része, amikor önkéntelenül felcsikorognak a fogaid, és olyan mély depresszióba zuhansz, hogy már nem kell felvágnod az ereidet, mert kínjukban elharapják saját magukat, amint átbukfencezik a hallójárataidon a kezdő-per-vég jelző, minden szuicid-hajlamodat egycsapásra felserkentő zongoraszignál, (természetesen közebékelve pedig a vers, ugyebár olyan zseniális koponyák tollából, mint péel Petőfi...Pilinszky). És végül, következzék az egyetlen értelmesnek és értékelhetőnek nevezhető 'műsor' , az adásszünet, a maga 1 kHz-es nirvánájával. Pont.
(-Ezért [is] lakik a tévém a szekrényben- című rovatunkat olvashatták.)

circus apocalypse: part zwei.

Bugyuta kikacsintgatások; az ablakok mögött kacér ürességek sorjáznak, az asztalon borospoharak és citromsárga tabletták: impulzál bennünk a csend.
[A karok nyakakra álmodott kötelek.]

circus apocalypse.

Túl sok itt a csend; szeretnék rózsaszín lenni.
Csak a vállak ívét kaptuk el, félszemmel; falatoztuk róla a megvetést.
Szimultán tüdőpörcögés tört rá, tejszínes felhőcsodákat krákogott fel, majd a lyukas bögrémbe köpte.
A szomszéd ablakon kirepül egy tévé.
Milyen idilli itt minden, a nyájas későőszi levegő belenyálaz a nyakunkba.
[Belefulladunk a szeretésbe.]

Túl sok itt a csend... Szeretnék rózsaszín lenni.

spirituális-akt.

...az arcán összeszűkült mosolyok dombornyomatait olvasod, mikro-változásokra kiélezett ujjbegyekkel; -binárisan kódolt, plasztikus szerelem-, sérült memória-szektorok és testenkívüli erogén zónák ólom-gólemein vágtató tenyerek képzelegnek, míg a vak térben karambolozó szívek felfalják az akusztikát, és ő, könnyed kétségbeeséssel, szemhéjaidra csókolja a benne meghasonlott szinesztéziák őrült kaleidoszkópjátékát...

en passant.

Akkor már csak caflik, csücskök, és mazsolák tartották össze bennünk az egész világot, bubifrizurás öregurak siettek el mellettünk, ő meg csak feküdt abban a pocsolyában és maszturbált, a szemeiben megmerevedtek a kilehelt atmoszférák, lángoló fényfoltok zúzták délibáb-kérgesre az emlék-ricsajos retináját, arra eszmélt fel, hogy esszük a kilométereket, ahogy távolodunk a horizonttól, és a távolságaink egyszer csak összeérnek, hogy olyanok vagyunk, mint a tegnapi napszúrás, mint egy elbukott álomforradalom, és a lelkünk helyén ásítozó porcelán-piszoárok megtelnek kipisált idővel.

narcosis.

...mint boldogságkeresés  közben, rossz házszám alatt a rossz ajtón kopogtatni, utat téveszteni, utcát, naprendszert, pályaudvart, betegen, gyáván, sóvárgó ideákat paranoid-víziókká izzadó aggyal tanulunk meg hiábavalónak lenni, kémcsövekből kiinni a vágytalan-hiány diadalmas delíriumát, hogy megnyugodjon az élvhajhász szervezet, míg belénk-szorult, fekete-fehér csendekkel fertőzött fecskendőből bordáink közé préseljük a statikussá dermedt múlt lélekpótló-gyógyszereiből kinyert, még lehetséges-életeink pszichedelikus-hatóanyag-koncentrátumát.  

-ezer ampullányi fájdalom vagy nekem-

so...

Tudod pöcök, ezek ketten olyanok bazdmeg, mint a frissen lerakott gyeptéglák közé ékelődött, száraz kutyaszar, azt hiszik magukról, hogy azok a habzószájú korcsok azért vajúdták ki őket a felcsavarodott beleikből, hogy így hagyjanak maguk után valami egyszerit, tökéleteset és maradandót mielőtt megdöglenek, hogy világopuszokkal akarták teleganézni az édenkertet, aztán az egész galaxist, és bennük, bűzlő kis csömbölékekben nyert teljes értelmet az alkotni akarás, mint holmi isteni kinyilatkoztatás, tehát igenis elő kell hozakodniuk egy szürreális-fanfiksön-szkifi teremtéstörténettel, szóval modern korunk lírikus ádámja és évája most egymás költői nimbuszában sütkérezve, teljesen felmagasztosulva ücsörög a 40x40-es, csudazöld pázsit-piedesztálon, és senki sem szól nekik, hogy ők nem művészek, sőt, nem is művésziek, csak önmagukat irreális módon túlértékelő szardarabok, és az őket bálványozó, eligénytelenedett publikum még akkor sem fogja elismerni, vagy felismerni a kritikán aluli, abszolút bóvli-kategóriás poémáik defekátumából kiszemcsésedett, színtiszta ánuszillatot, ha kishableányos papírtányérból etetik meg vele, vagy gázpalackból kell kislukkolnia, míg össze nem esik tőle a tüdeje.

...

Rúdon pörög és kokózik, mint egy transzvesztita szpídi gonzálesz, csak persze kevesebb temperamentummal.

nakedness.

...éber-álmok rémült mámorától  fennakadt szemekkel nézzük a semmitmondó, narancsos fénycsömöröket elúszni a tejfehér semmiben, távolságnyi-szerelem, utcailámpa-kacajos csend-tarajokat maszatol szét a köd-karmolta üvegen, végtelen vagy, végtelen-és-védtelen, szeretem ezt a tétlenséget, a gyáván megalkuvó szavainkat könnybe lábadni, végigcsurogni, és ökölbe szorulni, ezt a könnyelmű-képmutatást megszeppent mosolyokká gyűrődni az arcodon, szeretem ezt a szédülést, a nyugtalan pillák mögött rezonáló, gondolatnyi-halálokat ráfeszülni a testedre, ahogy akaratlanul mégis, szűk sóhaj-barikádok alatt vetkőzöd belém magad, sóvárgó-meztelenre...

annyira értelmetlen vagy.

ambivalencia.

Szörnyethalt indulatoktól ragacsos ujjal, elcsigázott szívbillentyűkön komponál érzelgős dallamot a magát véresre vert vadállat bennem...

-szeszély-szerenád-

confusion.

...kinőjük a hiányt, és kinőjük az álmok viseltes kényszerzubbonyát, desszertvillával bökdössük a fonnyadt eget, alágyújtunk a holdnak, most kiskanál a tenyered, keresem a tűt, keresed a vénát, volier-hálóval fogjuk be a szelet, a száddal meg befogod a szám, és hernyótalpakon gördülsz az ostoba ősszel megint-mindig csak tovább...

Észrevetted már, hogy néha ózonlyuk van a szívünk helyén?

insomnia.

Van ez a bűvös hajnali három, amikor a gödreikből cuppogva kibuggyanó szemeid nyúlós takonygöbökként verdesik a térded, az arcod esik össze, mint a visszahányt fondant, az ágy pedig hangos nemtetszésének és gyomorforgásának ad büfögő-fortyogó hangot, ha a közelébe merészkedik a mocsokban jócskán dúskáló, még el nem álmodott álmokkal lakmuszpapírként átitatott tested...

dafke.

Hogy te, csakis te vezesd a kezem, mikor a halántékomhoz szorítom a tollam, és egy bátortalan kattintással színes girlandokat, és olcsó burleszkeket loccsantok ki az agyamból...

Ez szerelem.